Bujdosó Miklós: Mesetekercs

Bujdosó Miklós: Mesetekercs

A mesék és az igazi, kedves történetek az egyik legszebb ajándékot nyújtják az embereknek: mindenkit visszavarázsolnak gyerekké. A kicsik fantáziája határtalan, és tisztának, csillogónak látják a világot, miközben a legapróbb dologra is rácsodálkoznak. Csak a lehetetlen létezik, álomból szőtt képességek válnak valóra, és a szó varázserővel bír. Úgy, ahogyan ennek valójában lennie kellene. Ezt a látást mi, felnőttek legtöbbször elfeledjük, pedig tán a legszebb dolog ez a játék. De a mesék varázsköpenyébe sok-sok felnőtt gondolat rejtőzik. Ugyanaz a vágy feszül bennünk, mint a gyerekekben, csak mi nem merjük kimondani. Elhinni, hogy nincs is lehetetlen, – végképp nem tudjuk. Egyetlen kivétel a mese. Abban a csuda-fura, kedves és nyitott világban még a kritika is örömszavakba van burkolva. “Ahogy a mesékből olvastam a gyerekeknek, rácsodálkoztam, hogy mennyire átélik a történetet. Végre felettük lebeg a varázspor, és akár a legkisebb is erőtől duzzadó, igazságosztó hadvezér lehet, vagy épp tündérszép királylány. Kibontakozhatnak a szunnyadó képességek. Ilyenkor arcukon mosollyal, elmélázva hallgatnak, és tágra nyitott szemükből előbújik a szeretet. Ezt látom, ezt keresem a felnőtt olvasóban is. Hogy újra gyerekké változva merjünk álmodni. Mert a mese ősidők óta éltető, altató, nevelő játék. Játszunk együtt, azt kívánom!” (Bujdosó Miklós)